Ritkán beszélek az órák utáni relaxáció közben. Ashtanga után savasanában inkább csendben szoktunk időzni. De vannak alkalmak, amikor jönnek a szavak. Nem készülök rájuk, nem tervezem elöre. Egyszerűen ott vannak én pedig kimondom.
Saját magamon tapasztaltam, hogy mekkora változást hozott az életembe, amikor elkezdtem anno otthon reggel munka előtt rendszeresen gyakorolni. Nem az a lényeg, hogy minden nap másfél órat gyakorolj.
Manapság mindig azt hallod, hogy élj a mának. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy az élvezeteket hajszolják. Azt hiszik a boldogság kívülröl jön. Folyton hajtja őket egy belső feszültség, hogy menni kell, utazni kell, új dolgokat kell kipróbálni, különben úgy érzik lemaradnak, kimaradnak valamiből. Igazándiból ezzel már sokszor nem is a mának élnek, hanem a jövőnek. Mikor ott a pillanat már sokszor át sem érzik, hanem tervezik a következö eseményt. Ha jobban belegondolunk, inkább a MOSTba kellene megérkeznünk.
Te, hogy tekintesz a sérüléseidre gyakorlásod során?
Abban a pillanatban, amikor megszületünk, megszületik velünk együtt egy hiány érzet is, amit egész életünk alatt próbálunk eltüntetni, elrejteni, nem észrevenni, folyamatosan kielég
"Tat Pratishedartham Ekatatva Abhyasaha" (Patanjali, jóga szútra 1.32)
Aki elindul a jóga, vagy egyéb spirituális úton hamar szembe találkozhat a citta vikshepákkal, azaz azokkal a zavaró tényezőkkel, elterelődésekkel, amik elménk koncentrációját szétszórják és megakadályozzák, hogy befelé tudjunk figyelni.
Még gyermekeim születése előtt ràszoktam a szinte mindennapos jógázásra. Így utólag, akkoriban nagyon könnyü dolgom volt.
Valahogy így képzelem el magunkat embereket is, mint ez a hóval beborított faág. Születésünk pillanatától kezdve, amint valami sérelem, bántás ér bennünket, egyből védőréteget húzunk magunk köré. Azt hisszük, így legközelebb nem tudnak minket bántani. A védőréteggel nincs semmi baj addig, amíg észrevesszük és utána újra lebontjuk. Azaz a sérelem után megbocsájtunk, elengedünk, újra nyitunk és szeretünk. Viszont ha ez elmarad, akkor az évek alatt egyre csak vastagszik, rétegződik a páncélunk és évtizedek múlva már csak azt vesszük észre, hogy eltünt maga a faág.
Nekem inkább az utolsó. A jobb csuklóm lassan 15 éve, hogy "elromlott". Mikor elkezdtem jógázni még a fekvőtámaszt sem tudtam tenyéren megcsinálni (sokáig ökölben gyakoroltam). Aztán az évek során hol tudtam terhelni, hol nem. Így kialakult a fejemben is egy védő mechanizmus, ami folyton óvna attól, hogy terheljem a csuklóm. Most már ez inkább hátrány, mivel a csuklóm egyre "jobb" és már nem kellene úgy félnem a terheléstől. Ezért nekem ez a póz ma mindenképpen egy nagy lépés! Nem is fizikailag, hanem a fejemben!
Miért van az, hogy egy intenzív jóga óra után (annak ellenére, hogy hagyunk elég időt az óra végén levezetésnek) erős érzelmi reakcióid lehetnek, esetleg feszültséget, frusztrációt érzel pár napig?