Te is sokszor veszed észre magadon, hogy már megint aggódsz, félsz, dühös vagy....?
Ha elkezdesz jógázni, meditálni nem fognak megszűnni, eltűnni az érzelmek. Az érzelmek (mint egy energia hullám) jönnek és mennek továbbra is, viszont te egyre kevésbé leszel reaktív, azaz egyre kevésbé fogsz belebonyolódni az érzelmeid okozta drámákba. Ugyanúgy fogod érezni a düht, irigységet, félelmet stb..., de már nem fogsz rajta napokig agyalni, nem fogsz belőle újabb és újabb sztorikat gyártani a fejedben.
Közgáz egyetemre jártam, dolgoztam, buliztam, aerobikoztam, futottam, egyszóval duracel nyusziként pörögtem folyton :). Mondták is rám. A koleszban tartott egyszer egy ismerősöm jóga órát. Lementünk, kipróbáltuk. 2005öt írhattunk, voltam talán 22 éves és annyi maradt meg, hogy megállapítottam, hogy jó merev vagyok. És hogy jó volt de azért ez túl nyugis.
Ritkán beszélek az órák utáni relaxáció közben. Ashtanga után savasanában inkább csendben szoktunk időzni. De vannak alkalmak, amikor jönnek a szavak. Nem készülök rájuk, nem tervezem elöre. Egyszerűen ott vannak én pedig kimondom.
Saját magamon tapasztaltam, hogy mekkora változást hozott az életembe, amikor elkezdtem anno otthon reggel munka előtt rendszeresen gyakorolni. Nem az a lényeg, hogy minden nap másfél órat gyakorolj.
Manapság mindig azt hallod, hogy élj a mának. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy az élvezeteket hajszolják. Azt hiszik a boldogság kívülröl jön. Folyton hajtja őket egy belső feszültség, hogy menni kell, utazni kell, új dolgokat kell kipróbálni, különben úgy érzik lemaradnak, kimaradnak valamiből. Igazándiból ezzel már sokszor nem is a mának élnek, hanem a jövőnek. Mikor ott a pillanat már sokszor át sem érzik, hanem tervezik a következö eseményt. Ha jobban belegondolunk, inkább a MOSTba kellene megérkeznünk.
Te, hogy tekintesz a sérüléseidre gyakorlásod során?
Abban a pillanatban, amikor megszületünk, megszületik velünk együtt egy hiány érzet is, amit egész életünk alatt próbálunk eltüntetni, elrejteni, nem észrevenni, folyamatosan kielég
"Tat Pratishedartham Ekatatva Abhyasaha" (Patanjali, jóga szútra 1.32)
Aki elindul a jóga, vagy egyéb spirituális úton hamar szembe találkozhat a citta vikshepákkal, azaz azokkal a zavaró tényezőkkel, elterelődésekkel, amik elménk koncentrációját szétszórják és megakadályozzák, hogy befelé tudjunk figyelni.
Még gyermekeim születése előtt ràszoktam a szinte mindennapos jógázásra. Így utólag, akkoriban nagyon könnyü dolgom volt.
Valahogy így képzelem el magunkat embereket is, mint ez a hóval beborított faág. Születésünk pillanatától kezdve, amint valami sérelem, bántás ér bennünket, egyből védőréteget húzunk magunk köré. Azt hisszük, így legközelebb nem tudnak minket bántani. A védőréteggel nincs semmi baj addig, amíg észrevesszük és utána újra lebontjuk. Azaz a sérelem után megbocsájtunk, elengedünk, újra nyitunk és szeretünk. Viszont ha ez elmarad, akkor az évek alatt egyre csak vastagszik, rétegződik a páncélunk és évtizedek múlva már csak azt vesszük észre, hogy eltünt maga a faág.
