Tegnap reggel pashimottanasana közben érdekes, szorító érzésem támadt. Mivel mysore gyakorlásunk volt, ezért volt időm benne maradni a pózban és megfigyelni, hogy mi szeretne megmutatkozni. Elszigetelődést és távolságtartást éreztem.

Elgondolkodtatott, hogy több mint fél éve így élünk már. Legalábbis azt mondják, hogy így élj. Ne ölelkezz, ne adj puszit, de még kezet se rázz. Hordj maszkot, ne menj közel máshoz, ha lehetséges, kerüld az érintkezést. Az érintkezést, ami az embert szociális, érző lénnyé teszi. Az érintkezést, ami erősíti az immunrendszert, ami boldogság hormonokat termel. Ami nélkül a szívünk bezár.

A maszkot valószínű örömmel letesszük, amint nem lesz előírás. De ezt a sok magunkköré húzott falat, az addigra megszokott izolációt vajon mennyire könnyen engedjük majd el? Könnyen szokássá válik és utána már fel sem tűnik...

Érdemes elgondolkodni ezen, hogy mennyire zártál már most is be? Hogy szükséges-e valóban? Hogy mennyi félelem van mögötte? Engem mindenesetre megérintett milyen szorongó érzést képes az emberben (sokszor tudatalatt) okozni az érintkezés hiánya.

Szép napot! Szilvi