Valahogy így képzelem el magunkat embereket is, mint ez a hóval beborított faág. Születésünk pillanatától kezdve, amint valami sérelem, bántás ér bennünket, egyből védőréteget húzunk magunk köré. Azt hisszük, így legközelebb nem tudnak minket bántani. A védőréteggel nincs semmi baj addig, amíg észrevesszük és utána újra lebontjuk. Azaz a sérelem után megbocsájtunk, elengedünk, újra nyitunk és szeretünk. Viszont ha ez elmarad, akkor az évek alatt egyre csak vastagszik, rétegződik a páncélunk és évtizedek múlva már csak azt vesszük észre, hogy eltünt maga a faág. A jéggé fagyott hó meg egyre nehezebb és csak nyom minket, de szabadulni tőle nehéz. Azt sem tudjuk sokszor már, hogy miért lett ilyen vastag, mitől akart megóvni bennünket. Karácsony előtt és az ünnepek alatt sokszor mégjobban érezzük, hogy ott a jégpáncél körülöttünk. Például mikor szeretni kellene a "szeretteinket", de nem tudjuk vagy nem is akarjuk, mert egy régi sérelem behavazta a faágat. A hó pedig azóta megfagyott és elzárta a két faágat egymástól.
Létezik egy csoda, ami ha szívből jön képes falakat lebontani és a rég megfagyott jeget felolvasztani. Az ÖLELÉS. Az ölelés, amikor valóban hosszabb ideig ölelsz valakit, beindítja a boldogság hormonokat és megtalálja az utat két lélek között. Képes felolvasztani a jeget, megindítani az elengedést, megbocsájtást akár könnyek formájában is.
Karácsonykor a legszebb ajándék lehet az ölelés, ami valóban szívből jön. Hisz egyre inkább itt az igény, hogy ajándék helyett az együttlétről szóljon a karácsony. De igazán együtt lenni csak akkor tudunk, ha sikerül a falakat egymás között ledöntenünk, ha sikerül a jeget megolvasztanunk. Ha elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek valójában vagyunk.
Öleljetek sokszor, hosszan és figyeljétek meg, mi történik bennetek és a másikban. Merjetek nyitni, akkor is ha az első lépés nehéz! Merjetek nyitni, hogy könnyebbnek érezzérek magatok utána!
