Abban a pillanatban, amikor megszületünk, megszületik velünk együtt egy hiány érzet is, amit egész életünk alatt próbálunk eltüntetni, elrejteni, nem észrevenni, folyamatosan kielégíteni. Olyan erővel tud ránk törni a vágy valami iránt, hogy észre sem vesszük, hogy már ő irányít minket. Azaz a gondolat, hogy kell egy új ruha, egy új autó, egy új utazás, még egy tanfolyam, de lehet bármi más, akár az édesség utáni vágy is. Teljesen lefoglal minket egészen addig, amíg vágyunk rá, amíg nem értük el. Aztán mikor megkapjuk egy rövid ideig élvezzük, majd észrevétlenül újra ott az üresség és újra feltör a vágy valami iránt, hogy ezt az üresség, elégedetlenség érzést kielégítsük. Vagy ami talán még rosszabb, hogy ha megjelenik utána a büntudat, mert megint túl sok pénzt költöttünk, vagy megint túl sok csokit ettünk.
De mi történik, ha egyszer megállunk, megfigyeljük az érzést, a feltörő energiát? Ha nem elnyomjuk, hanem átlélegezzük, átérezzük? Talán sikerül elengednünk, de legalább sikerülhet kívülről megfigyelnünk és talán kevésbé kötődnünk hozzá. És nem nagy szabadság érzést tud adni az, amikor azt érzed, hogy ha összejön, ha megkapod akkor is jó, de ha nem akkor is? Ha már nem a gondolat irányít, hanem megálljt tudsz mondani neki?
#janusirsasana - mintha STOP-ot mutatnék...
