... és éppen ezért olyan érzékeny, sérülékeny.
Minden fájdalomra, sérülésre, visszautasítottságra, megbántásra visszahúzódással reagál. Így kerülnek a téglák szépen lassan, de biztosan egymásra. Egészen addig amíg teljesen be nem zárják a szívet.
Aztán már nem is kell valódi sérelem. Megjelenik a félelem a sebezhetőségtől. A félelem a magatehetetlenségtől. És a fal csak erősödik. A szív bezár, hogy még véletlenül se bántsák többé.
Viszont így bezár az ember is. Megkeményedik, elmagányosodik, tele lesz frusztrációval, nem tud kapcsolódni másokhoz, de már önmagához sem. Fél, nehogy érezzen valamit, ami fáj. Gondosan őrzi a téglákat. Egy egész életet épít köré. Egy kontrollált, manipulált, biztonságosnak tűnő, néha még akár csillogó illúzió világot. Sokszor úgy tűnhet kapcsolódik, valójában azonban a kapcsolódás is kontrollált, felületes, látszólagos.
De hol érinti meg az élet? Hol enged be gyengédséget? Hol engedi, hogy szívèt bármi is megérintse?!
Akármennyire is nehéz a falnak omlani kell. A szíven lévő lelakatolt zárnak törnie kell. Kell, hogy a lélek fényhez jusson!! Kell, hogy a lélek újra kapcsolódni tudjon. Kell, hogy felébredjen az anyagba zárt fogságából!!
Az élet meg akar érinteni téged... engedd meg 
Engedd, hogy valaki gyengéden megérintsen, hosszan a szemedbe nézzen. Engedd, hogy valaki gondoskodjon rólad. Engedd, hogy meghasson egy szép pillanat, egy virág illata. Engedd, hogy valaki hosszan, jó hosszan megöleljen. Engedd meg az érzéseidet. Engedd be az életet.
Félelem helyett bátorság!
Egyedüllét helyett kapcsolódás!
Kontroll helyett megengedés!
Elszigetelődés helyett érintés!