"Tat Pratishedartham Ekatatva Abhyasaha" (Patanjali, jóga szútra 1.32)
Aki elindul a jóga, vagy egyéb spirituális úton hamar szembe találkozhat a citta vikshepákkal, azaz azokkal a zavaró tényezőkkel, elterelődésekkel, amik elménk koncentrációját szétszórják és megakadályozzák, hogy befelé tudjunk figyelni.
Még gyermekeim születése előtt ràszoktam a szinte mindennapos jógázásra. Így utólag, akkoriban nagyon könnyü dolgom volt.
Valahogy így képzelem el magunkat embereket is, mint ez a hóval beborított faág. Születésünk pillanatától kezdve, amint valami sérelem, bántás ér bennünket, egyből védőréteget húzunk magunk köré. Azt hisszük, így legközelebb nem tudnak minket bántani. A védőréteggel nincs semmi baj addig, amíg észrevesszük és utána újra lebontjuk. Azaz a sérelem után megbocsájtunk, elengedünk, újra nyitunk és szeretünk. Viszont ha ez elmarad, akkor az évek alatt egyre csak vastagszik, rétegződik a páncélunk és évtizedek múlva már csak azt vesszük észre, hogy eltünt maga a faág.
Nekem inkább az utolsó. A jobb csuklóm lassan 15 éve, hogy "elromlott". Mikor elkezdtem jógázni még a fekvőtámaszt sem tudtam tenyéren megcsinálni (sokáig ökölben gyakoroltam). Aztán az évek során hol tudtam terhelni, hol nem. Így kialakult a fejemben is egy védő mechanizmus, ami folyton óvna attól, hogy terheljem a csuklóm. Most már ez inkább hátrány, mivel a csuklóm egyre "jobb" és már nem kellene úgy félnem a terheléstől. Ezért nekem ez a póz ma mindenképpen egy nagy lépés! Nem is fizikailag, hanem a fejemben!
Miért van az, hogy egy intenzív jóga óra után (annak ellenére, hogy hagyunk elég időt az óra végén levezetésnek) erős érzelmi reakcióid lehetnek, esetleg feszültséget, frusztrációt érzel pár napig?
