A hétvégén újra nagymamám falujában jártunk a Mátrában. Lassan 3 éve, hogy meghalt, de még most is élénken fel tudom idézni utolsó találkozásunk pillanatait.
Mindig jókat tudtunk beszélgetni, már gyerekként is szerettem hallgatni a régi falusi élet történeteit. Ez az utolsó beszélgetésünk viszont másról szólt.
Mit bánt nagymamám leginkább élete vége felé? Azt, hogy nem tudta kimutatni szeretetét a gyerekei, unokái iránt úgy, ahogy valóban szerette volna. Sajnálta, hogy sosem ült le velük játszani, nem ölelgette őket. Miért? Mert abban a korban, a falusi közegben ez NEM VOLT SZOKÁS.
A maga módján mindkét lányát szerette, de ott abban a pillanatban érezte, hogy mindig hiányzott a melegség a kapcsolatukból, az ölelések, a közvetlenség. Falakat húzott maga köré, falakat húzott köré a közösség, a kondicionált falu világa. Nagymamám meg nem mert kilépni ebből a világából, akármennyire is érezte, hogy neki ez így nem jó.
Emlékszem, ahogy utolsó találkozásunkor megöleltem, emlékszem ahogy sírt. Talán akkor, ott abban az ölelésben sikerült elengednie, átadnia magát a pillanatnak és egy- két régi sebet begyógyítania.
Merjünk kilépni a megszokottból, az elvártból, merjünk szembe nézni félelmeinkkel! Merjünk szeretni és kimutatni azt és merjük követni a belső hangunkat!
