A héten ez a második reggelünk, hogy a reggeli meditációmat pár perc után abba kell hagynom, mert hív egy kis hang. Elég kora van még, gondolom. Hátha visszaalszik, megyek reménykedve. De ő sajnos máshogy gondolta. Szóval elengedem gyorsan a reggeli ülést.

Közgáz egyetemre jártam, dolgoztam, buliztam, aerobikoztam, futottam, egyszóval duracel nyusziként pörögtem folyton :). Mondták is rám. A koleszban tartott egyszer egy ismerősöm jóga órát. Lementünk, kipróbáltuk. 2005öt írhattunk, voltam talán 22 éves és annyi maradt meg, hogy megállapítottam, hogy jó merev vagyok. És hogy jó volt de azért ez túl nyugis.

Még gyermekeim születése előtt ràszoktam a szinte mindennapos jógázásra. Így utólag, akkoriban nagyon könnyü dolgom volt.

Nekem inkább az utolsó. A jobb csuklóm lassan 15 éve, hogy "elromlott". Mikor elkezdtem jógázni még a fekvőtámaszt sem tudtam tenyéren megcsinálni (sokáig ökölben gyakoroltam). Aztán az évek során hol tudtam terhelni, hol nem. Így kialakult a fejemben is egy védő mechanizmus, ami folyton óvna attól, hogy terheljem a csuklóm. Most már ez inkább hátrány, mivel a csuklóm egyre "jobb" és már nem kellene úgy félnem a terheléstől. Ezért nekem ez a póz ma mindenképpen egy nagy lépés! Nem is fizikailag, hanem a fejemben!