2024. március 1. 1:56
2024. március 1. 1:56

A hétvégén újra nagymamám falujában jártunk a Mátrában. Lassan 3 éve, hogy meghalt, de még most is élénken fel tudom idézni utolsó találkozásunk pillanatait.

Mindig jókat tudtunk beszélgetni, már gyerekként is szerettem hallgatni a régi falusi élet történeteit. Ez az utolsó beszélgetésünk viszont másról szólt.

2024. március 1. 1:56
2024. március 1. 1:56

Manapság mindig azt hallod, hogy élj a mának. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy az élvezeteket hajszolják. Azt hiszik a boldogság kívülröl jön. Folyton hajtja őket egy belső feszültség, hogy menni kell, utazni kell, új dolgokat kell kipróbálni, különben úgy érzik lemaradnak, kimaradnak valamiből. Igazándiból ezzel már sokszor nem is a mának élnek, hanem a jövőnek. Mikor ott a pillanat már sokszor át sem érzik, hanem tervezik a következö eseményt. Ha jobban belegondolunk, inkább a MOSTba kellene megérkeznünk.

2024. március 1. 1:56
2024. március 1. 1:56

Valahogy így képzelem el magunkat embereket is, mint ez a hóval beborított faág. Születésünk pillanatától kezdve, amint valami sérelem, bántás ér bennünket, egyből védőréteget húzunk magunk köré. Azt hisszük, így legközelebb nem tudnak minket bántani. A védőréteggel nincs semmi baj addig, amíg észrevesszük és utána újra lebontjuk. Azaz a sérelem után megbocsájtunk, elengedünk, újra nyitunk és szeretünk. Viszont ha ez elmarad, akkor az évek alatt egyre csak vastagszik, rétegződik a páncélunk és évtizedek múlva már csak azt vesszük észre, hogy eltünt maga a faág.