Éjjel van és a kislány megint nem tud elaludni. Hallja, hogy testvére mellette alszik már. Mikor elalszik a tv fénye, ami a szülei szobájából jön, megijed. Mi lesz most. Mindenki alszik, csak ő van fenn. Nem tudja megfogalmazni mitől fél, mi zavarja, mitől szorong. Csak érzi, hogy rossz. Nagyon rossz most. Folytogatja a sírás, de nem mer igazán zokogni. Nem akar nem aludni. Aludni akar ő is.
Egyszerűen átmehetne szüleihez, vagy szólhatna nekik. De nem mer. Nem bántják, szeretik, de mégis inkább szorongva fekszik az ágyban és halkan, visszafolytva sír a takaró alatt. Aztán eljut az ajtóig, ahol lekuporodik és ott sír tovább. Mintha egy belső kéz visszatartaná, hogy tovább menjen.
Miért félsz átmenni szüleidhez, kérdezem tőle, mikor odakuporodok mellé az ajtóba. Rámnéz. Azt hiszem félek attól, ahogy reagálnak. Mindig azt mondja apu, hogy ez nem normális, hogy el kell vinni orvoshoz ezt a gyereket. És ezt nem szeretem hallani. Rossz nekem. Ott allhatok pedig velük. De olyan jó lenne, ha csendben átölelnének és csak aludnánk tovább. Hogy azt érezzem, minden rendben velem.
Átölelem a kis gyermeket ott az ajtóban. Szavak nélkül, úgy ahogy szeretné. Engedem, hogy kisírja magát, hogy a kiengedje szabadon, ami benne van. Majd kezd megnyugodni. Visszaviszem az ágyába. Mellé fekszem. Maradok veled, mondom neki. Biztonságban vagy. Minden a legnagyobb rendben. Teljesen természetes, amit érzel. Ne érezd magad rosszul emiatt. Nincs veled semmi baj. Szüleid szeretnek és féltenek. Nem tudnak máshogy reagálni, mint ahogy teszik. Nem tudják, hogy neked ez mennyire rossz.
Hangomra szép lassan elalszik. Ott maradok vele, hogy érezze nincs egyedül. Gyógyul.
