Közgáz egyetemre jártam, dolgoztam, buliztam, aerobikoztam, futottam, egyszóval duracel nyusziként pörögtem folyton :). Mondták is rám. A koleszban tartott egyszer egy ismerősöm jóga órát. Lementünk, kipróbáltuk. 2005öt írhattunk, voltam talán 22 éves és annyi maradt meg, hogy megállapítottam, hogy jó merev vagyok. És hogy jó volt de azért ez túl nyugis. Pár évig nem is kerültem újra kapcsolatba a jógával.

Elvégeztem az aerobik oktatóit és egyetem és egyéb munkák mellett még azt is elkezdtem oktatni. Volt, hogy 2 munkahelyem volt, tanultam és heti 5-10 aerobik órát megtartottam. Így utólag nem is tudom honnan volt ennyi energiám. De azt látom, hogy ez így, a folytonos pörgés nem egy egyensúlyi állapot. Testem be is sokalt. Beletelt jó pár hónapba mire kiderült, hogy glutén érzékeny vagyok. Ez 2008ban még ritkaságnak számított. Nem lehetett semmilyen gluténmentes dolgot kapni. Szerencsém volt mert Bécsben már voltak bioboltok. Folyamatosan olvastam ebben a témában, teljesen átalakítottam az étrendemet és valahogy még a húst is elhagytam. Vittem mindenhova ennivalót magammal. Egy barátnömön keresztül találkoztam az egyik energia gyógyászati módszerrel és elmentem még tanfolyamokra is. Soha nem kezeltem senkit, de nekem nagy változásokat hozott az életembe. Ebben az időszakban próbáltam ki másodszor is a jógát. Ezúttal örök barátságot kötöttünk. Most már több mint 10 éve. Power jóga volt az aerobik teremben ahol dolgoztam. Imádtam ahogy nyújtott és mégis erősített. Éreztem az izmaim utána, amit én a mai napig nagyon szeretek. Érződik is a jógaóráimon. 

Jelentkeztem is egy jógaoktató képzésre már akkor! De igy utólag szerencsémre nem jött össze a létszám. Úgyhogy helyette pilates oktatóit csináltam meg. Mindennek el jön az ideje, szokták mondani. És valóban. A pilates is sok mindent adott. Az egész core területemet megerősitette és még több testtudatosságot adott. Mellette rátalaltam a Yogawerkstattra és az ashtanga jógára és a sok egyéb mozgás melett heti 1x elkezdtem ashtangára járni.

Hogy alakult ki az #ashtangaszerelem? Hogy jutott el a folyton pörgő duracel nyuszi odáig, hogy egy helyben nyugton tudjon maradni?

Én is heti egy ashtanga órával kezdtem, majd heti egy alkalomból szép lassan 2-3 lett. Hol barátnőkkel (mindig jó buli volt csoportosan jógára járni, emlékeztek csajok?), hol egyedül.

Mikor meghirdették a Yogawerkstattban a 2. Intenzív Training elhatároztam, hogy annak ellenére, hogy mennyibe kerül megcsinálom. Amúgy nagyon tetszik az a kifejezés, hogy intenzív training. Nem vagy egyből beleszorítva a jógaoktató szerepbe. Hisz egy ilyen 200 órás tanfolyam inkább egy intenzív belső utazás. Az csak másodlagos, hogy utána, ha szeretnéd másoknak is továbbadhatod.

Ekkor már amúgy évek óta multiknál dolgoztam. Ment körülöttem a stresszelés, panaszkodás, burn-outos kollégák jöttek, mentek. Kezdtem magam idegennek érezni ebben a teljesítmény orientált közegben. De ez még nem volt elég ahhoz, hogy váltsak.

Szóval 2013ban el is végeztem a 200 órás intenzív traininget. Rengeteg dolgot átformált bennem, körülöttem. Itt szoktam rá a napi gyakorlásra, sokszor reggel 5-6kor munka előtt. (Amúgy én imádom a hajnali, reggeli gyakorlást). Első jóga óráimat is megtartottam Bécsben egy kis teremben, majd Eisenstadtban. Mivel évekig aerobik órákat tartottam előtte, ezért már volt rutinom az óra tartásban. De mégis úgy érzem, hogy a jóga más. EMLÉKSZEM MENNYIRE FÉLTEM HOZZÁÉRNI BÁRKIHEZ. Mindig az volt bennem, hogy tuti elesik, nehogy megsérüljön stb... Úgyhogy akkoriban még én is inkább az együtt jógázós óraadók közé tartoztam.

2013ban találkoztam egy workshopon Michael Stone-nal. Na ő az egyik ember, aki valamit nagyon elindított bennem. Emlékszem a mai napig arra, hogy hol ültem a teremben. Annyira megérintett, amiket mondott, hogy belém vésődött a pillanat. Folytak a könnyeim, hevesen dobogott a szívem.

(A samsara-ról, létezésünk örök körforgásáról beszélt, dukháról, a szenvedésr
ől és hogy hogyan lehet ebböl kiszakadni.) Elkezdtem kapirgálni, hogy mennyire az elménk uralma alatt vagyunk. Hogy milyen erösek bennünk a kondicionált gondolatok, a vágyak, a bűntudat. Hogy mindent egyből kategorizálunk (akarom, nem akarom). Hogy boldogságunkat mennyire befolyásolják a körülöttünklévők... és hogy nem vagyunk egyáltalán szabadok...

Azóta több ilyen meghatározó pillanatom is volt. Ilyenkor valahogy NEM az ELMÉVEL ÉRTEM MEG A SZAVAK JELENTÖSÉGÉT, HANEM MINTHA AZ EGÉSZ LÉNYEMMEL fognám fel őket, mintha MEGNYITNÁK A SZÍVEMET. Gyönyörű és mégis ijesztő pillanatok. Ettől kezdve fontos része az életemnek a csend, a befeléfigyelés és az ülés.

Az intenzív jóga training után úgy éreztem, itt az idö, hogy elvonuljak pár napra. Így bejelentkeztem az elsö vipassana elvonulásomra. 5 nap csend, elzárva a külvilágtól.

Ami meghatározó volt ezen az első elvonulásomon, az az, hogy az egyik esti dharma beszéd alatt megint ott volt az a pillanat. Renate Seifarth a múlandóságról beszélt. Arról, hogy minden változik, jön és megy. Senki és semmi nem örök a fizikai világban. A szavakat eddig is értettem, de itt megint a szívem nyílt meg abban a pillanatban. Éreztem a MÚLANDÓSÁG FÁJDALMÁT. Azt, hogy mennyire erős bennünk a ragaszkodás másokhoz, a dolgainkhoz, a szép eseményekhez, hogy milyen erős a félelmünk, magától a testi haláltól, attól, hogy mindezt, ami körülvesz itt hagyjuk egyszer. Zokogtam. Hihetetlen, milyen nehéz tud lenni elengedni. Azóta is van, hogy a gyerekeim szemébe nézve megérint a múlandóság fájdalma. És csak ott a földön ülve könnyek törnek elő, amik mintha a szívemet megnyitva oldanák ezt a ragaszkodást.

Ezután az 5 nap után, jó pár napba telt mire visszarázódtam. Még napokkal késöbb, a nappaliban ülve is elsírtam magam, mert NEM ÉREZTEM az életben, a HÉTKÖZNAPOKBAN AZ ÉLETET MAGÁT. Azóta is voltam elvonulásokon, kevésbé intenzív megélésekkel. De valamit mindig sikerült ezekben a napokban észrevennem, levetköznöm, elengednem.

Egyik ilyen érdekes tapasztalásom az volt, amikor mondták, hogy figyeljük csak meg az elménket pár nap csend után. Mire vágyik? Mi bosszantja? Mivel szeretne újra előtérbe kerülni? Ekkor tűnt fel nekem, hogy mennyire akarom a reggeli banánt. A reggeli ülés végén már megszólalt a hang. Siess, nehogy ne maradjon banán a reggelinél. Fel sem tűnt, hogy több elvonulást is végig csináltam igy illetve szinte egész életemre jellemző, a csak le ne maradjak róla dolog. Ezek után tudatosan próbáltam lassabb lenni, hogy ne én legyek az első. Figyeltem, hogy mi történik, ha nem kapok banánt. Nem meglepő, hogy semmi sem történt :) Ugyanúgy jól laktam. Ugyanúgy telt a napom. Utána már mosolyogtam, ha próbálkozott reggel előtérbe kerülni ez a vágy. Elengedtem az akarást, a belső feszítő kényszert és már mindegy volt, hogy jut e nekem banán vagy sem.

Még mielőtt komolyan neki álltam volna a jógaoktatásnak jött egy újabb kihívás az életemben. ANYAKÉNT HALADNI tovább ezen az ÚTON...

Kismamaként is végig kísért a jóga. Mindkét szülés napján reggel még jógáztam. Persze nem az egész ashtanga sorozatot. Próbáltam mindig a testemre hallgatni. Egyes asanákat hamar elhagytam, egyes lazítósabb asanák pedig bekerültek a napi gyakorlásomba. Volt ami egyik nap nem esett jól, de máskor újra igen. Élveztem, hogy újra megismerem a testem. Élveztem, hogy még több tudatosság kerül a gyakorlásomba. Ashtangázni is lehet lassan, tudatosan, lágyan, finoman.

Az elmúlt 4-5 év jócskán átalakította a jóga gyakorlásomat. Hisz 2 pocaklakós korszak, majd a baba korszakok, a fáradság a nem átaludt éjszakák miatt nem könnyítik meg a napi gyakorlást. Viszont amikor a JÓGA ÉLETED RÉSZÉVÉ VÁLIK, már nem nehézségként éled meg azt, hogy ráállj a matracra, hanem EGYSZERÜEN CSINÁLOD. Sokszor én is a sok játék között tekertem ki a matracom és álltam neki egy kicsit gyakorolni. Néha 5 perc jutott, máskor 1 óra. Megtanultam elfogadni a gyakorlást mindig úgy, ahogy alakult és elengedni az akarást.

A gyerekek mellett hamar elkezdtem újra jógaórákat tartani Eisenstadtban. De kisfiam születése után jött egy új lendület is, hogy tanuljak megint valami újat. Így jutottam el kicsit véletlenszerűen a KINEZIOLÓGIÁHOZ. Hú mennyi mindent sikerült elengednem ebben az egy évben. Mint, aki kilós zsákokat hagyott ott minden egyes tanfolyamon. Kislányom születése miatt eddig nem jutott energiám felkarolni ezt a pályát, de bízom benne, hogy lassanként erre is tudok idöt és energiát fordítani.

Mindkét pocaklakómmal fontosnak éreztem, hogy elmenjek csend elvonulásra, telefon, internet és beszéd nélkül. Nagyon szép élmény volt, hogy 2 éves kisfiamat otthon hagyva, nem szenvedtem a hiányától, nem fájt, hogy nincs velem. Mindig melegséggel, szeretettel tudtam rá gondolni, ha eszembe jutott. ELENGEDTEM A KONTROLLT, AZ AGGÓDÁST és TERET ENGEDTEM A SZERETETNEK, A BIZALOMNAK.

Lassan egy éve, szeptemberben ugrottam egy nagyot. Elkezdtem Sopronban ashtanga jóga órákat tartani. Úgy voltam vele, hogy ha most 2 kisgyerek után nem próbálom ki ezt az utat, akkor egy darabig biztos megint nem. Így tartok ott most ahol tartok. Így építjük lassanként a soproni ashtangás közösséget. Aztán meglátjuk merre sodor az élet...