Tegnap egy nagy 16 km-es túrát tettem egyedül az erdőben. Éreztem, hogy mélyebbre mennék, mint azt a gyerekkel megtehetem. Olyan helyre vágytam, ahol nem járnak sokan.

Egyszer csak észrevettem egy gyönyörű fenyőt, megálltam nála és megsimogattam. Így utólag azt érzem, mintha az lett volna a feladata, hogy felhívja magára a figyelmet és megállítson.

Mikor indultam tovább, vele szemben megláttam egy kopasz vörös fenyőt. Alsó ágain gyönyörű mohákkal. Odamentem hozzá is. És akkor hirtelen jött valami. Mintha a fa megérintette volna a szívemet, mintha megölelt volna. Kicsordultak a könnyeim és csak álltam a gyönyörű ágak alatt szótlanul. Engedtem, hadd potyogjanak a könnyek. Egy csoda érzés volt, amiért egész életemben hálás leszek. Olyan gyönyörűnek láttam a fát és egyszerűen csak hálát és békét éreztem.

Mikor elővettem a telefonom, hogy fényképezzek 11 óra 11 perc volt. Duplán varázslatos pillanat.

Hiszem, hogy a fák beszélnek velünk. Hiszem, hogy gyógyítani tudnak minket. És nem csak a testünket, de úgy mint tegnap nálam a lelkünket is. Mélyebben gyógyítanak, ahova az elme már nem jut.

Kívánok nektek is hasonló hálás, csoda pillanatokat! Szilvi